Trencsényi-Waldapfel Imre

Mitológia

Trencsényi-Waldapfel Imre
(Budapest, 1908. június 16. – Budapest, 1970. június 3.)
klasszika-filológus, irodalomtörténész, vallástörténész, egyetemi tanár, műfordító, az MTA tagja

1932-ben magyar-latin-görög szakon végzett a Budapesti Egyetemen, ahol Horváth János, Kerényi Károly, Hornyánszky Gyula tanítványa volt. 1937–1938 között ő és Hajnal Anna szerkesztették az Argonauták című folyóiratot. 1938-ig magántanár volt. 1938–1946 között az Új Idők Rt.-nél lektori munkát végzett, s bedolgozott az Új Idők Lexikonába is. 1946-1948 között a Fővárosi Népművelési Központ munkatársa lett, valamint az Új Szó című újság rovatvezetője. 1948. június 26-án egyetemi tanári kinevezést kapott, s megbízták a Szegedi Tudományegyetem Klasszika-Filológiai Tanszékének vezetésével. 1949/1950. tanévben rektora volt a szegedi egyetemnek. 1950–1970 között az ELTE latin–görög-filológiai intézetét vezette. 1950–1953 között az ELTE rektori teendőit is ellátta. A Magyar Ókortudományi Társaság tagja és egy ideig elnöke volt. Feleségével több kötet ifjúsági mesét adott ki, bevezetőket írt görög és latin szerzők műveinek magyar kiadásához. Hozzávetőlegesen 400 tanulmánya jelent meg, melyek tárgyköre Hésziodosztól Gorkijig és Küküllei Jánostól József Attiláig terjed. Életművében a tudományos oktatói és irodalmi tevékenység elválaszthatatlan egységet alkot. Legtöbb írása a görög-latin antikvitással s ennek továbbélésével foglalkozott. Vizsgálta a magyar és latin költői gyakorlat egymásra való hatását. Több világirodalmi antológiát szerkesztett. 1955-ben az ő szerkesztésében és jórészt fordításában jelentek meg Cicero válogatott művei. Rámutatott a betlehemezés antik párhuzamára, elsőnek írt a Pásztori Magyar Vergilius bevezetésében a regölés szokásának ókori előzményeiről. Sokat tett a klasszikus humanizmus íróinak megismertetéséért, ilyen műve a Görög irodalomtörténet, valamint a Klasszikus arcképek 10 füzete. Filozofikus szemlélet jellemzi Erasmus és magyar barátai című tanulmányát. Foglalkozott vallástörténeti kutatásokkal is. Jelentős műfordítói tevékenysége, lefordította Hésziodosz eposzait, Menandrosz Az embergyűlölő című darabját, Szophoklész Antigoné c. tragédiáját, Aiszkhülosztól a Leláncolt Prométheuszt. Az ókortudós pályája 1970-ben ért véget. A végzetes, harmadik szívinfarktust nem sokkal azután kapta, hogy az Ókortudományi Társaságban felolvasta „Antigoné és Elektra – az életmű, mint rendszer” című előadását.