Krasznahorkai László

Megy a világ

Megy a világ előre. És akkor mi marad hátra a végidők kezdetekor? Például Krasznahorkai László titokzatos-személyes elbeszélései, melyek között akad monológ, rövidtörténet, töprengés, vallomás, visszaemlékezés és előrepillantás; igazi mesterdarab mind. Lenyűgözően tágas Krasznahorkai-mondatokban ismerkedhetünk meg az elbeszéléskötet rejtélyes hősével, aki először beszél, aztán elbeszél, végül pedig elköszön. Ebben a hármas léttagoltságban találkozhatunk a többiekkel, akikről ő beszél. A földet először elhagyó Gagarin, a röpülni képtelen okinavai guvatr, a berlini metró peronján dolgát végző hajléktalan, a tébolyult Nietzsche Torinóban, a beváltott éden ígéretét megfesteni igyekvő Palma Vecchio, a Shanghaiban dolgozó tolmács, aki azt tervezi, hogy egyszer elmegy az Angel-vízeséshez, a Victoria-vízeséshez, vagy legalább a schaffhauseni vízeséshez, a hárshegyi gyerekgyilkos, az egy kézen álló indiai aggastyán. Ami a különböző figurákat és históriákat összeköti: az író szenvedélyes, csillapíthatatlan érdeklődése és figyelme az emberi táj iránt. Hogy „egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és enyészetben valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik." A bölcseleti téteket, egzisztenciális kérdéseket fanyar-felszabadító, önmagával is kíméletlen iróniával ellensúlyozva, Krasznahorkai a távolit hozza közel, az univerzálisban az egyszerit csillantja fel, és ahogy olvassuk az írásokat, kirajzolódik saját létezésünk egyetemes mélysége is: „hisz ott áll az ember egy végtelen, számára felfoghatatlan bonyolultságban, és teljességgel értetlenül áll ott, tanácstalanul és elveszetten, kezében az emlék végtelen egyszerűsége - meg persze mind efölött a melankólia pusztító gyöngédsége, mert azért érzi, miközben ott ez az emlék, hogy a valósága ennek az emléknek a szívtelen, józan, jéghideg messzeségben van."