Balaskó Ákos

A gépház üzen

Balaskó Ákos onnan indul ezzel az első kötettel, ahová körülbelül a harmadik után szoktak eljutni. Mintha kihagyta volna saját pályakezdését: rezignált, bölcs hang, semmi nagyotmondás. Ironikus, éleslátó odafordulásából hiányzik minden idealizmus és lelkesültség. A rezignáltság azonban sok kortársával ellentétben az ő költészetében nem póz, hanem alapállapot: az elemeire csupaszított, erjedő, pusztuló világot mutatja fel a versek kinagyított képkockáin. Tárgyilagosan ábrázol, nem beszél mellé, nem kendőz. Ismeri az anyagát: a tönkrement, félresiklott életeket, a megereszkedő emberi bőrt, a penészedő, hámló falat, a nejlonotthonkát. És ismeri azt a költészeti hagyományt is, amelyhez a maga már most rendkívül eredeti módján kapcsolódni kíván. „Elő kell bújni egyszer, / ahogy egy keddi délelőtt / a szürke hó alól a / járdaszegély, a kockakő.” - írja. És egyszer csak előjön ezzel a könyvvel. Odateszi, ahogy mondani szokták, hogy tessék, ez van. Éles képekbe sűrített sorsdrámák. Kemény versek, mint a bazalt. És sötétek, mint a bazalt: ellenállnak majd az időnek, és lehet építkezni belőlük később, ha újabb utak kellenek, másfelé.

Tóth Krisztina