Hevesi Judit

Hálátlanok búcsúja

Jó, ha az olvasó felkészül, hogy Hevesi Judit költészete elsőre idegenül fog hatni rá.

Ezek a versek semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire. Ha előzményeket kellene keresnem, Paul Celan hangját emlegetném, a kortárs magyar költészetben pedig talán Schein Gábor vagy G. István László költészete szolgálhatna kapcsolódási pontként.

A sorok mögött szinte felszívódó személyiség nem elsősorban megmutatkozni, hanem megérteni próbál. Feldolgozni a nemzedékeken át cipelt gyászt, szavakat találni a megnevezhetetlen veszteségre. „emlékeznem kell / de nem tudom kire” olvassuk az egyik vers felütésében.

Nincs ebben a kötetben szójáték, se szemkápráztató formatechnika, csak a tisztánlátás kényszere. Ezek a versek mindig ugyanazt kérdezik monoton makacssággal: vajon mennyit hozunk magunkkal a múlt örökségéből, és mennyit viszünk tovább. Nem próbálnak ironizálni, nem félnek a pátosztól, és bár sokszor légiesen anyagtalanok, soha nem könnyedek.

Ezek a versek egyáltalán nem kívánnak tetszeni. Annál többet akarnak.

Tóth Krisztina